Itt az idő....
Eljött az az idő nálunk, amikor már - amúgy majdnem óvodaéretten - belepróbáltunk illeszkedni a naaaaaaagy társadalomba: bölcsit kezdtünk. Unatkozott már a leányzó otthon, éreztem, egyre kevesebb vagyok neki, és ami meghatározó volt: már nem érdekelte, ha a játszótérről haza nem jönni akarását az én elindulásommal akartam kizsarolni. Ottmaradt. Bárkivel, bárhol, csak játék legyen körülötte meg gyerek. Akkor éreztem, hogy az én egyetlen babám kezd leszakadni rólam, és már másokra is szükésge van, akár nélkülem is. Mit mondjak, elég vacak érzés, de tudomásul kellett vennem, mint ahogy azt is, hogy én is kissé kimerültem, és bezáródtam az eltöltött 2 és fél év alatt, amig szinte csak ő jelentette nekem a világot.
Játékos kertek
Perceket álltunk iskola-és óvodaudvarok mellett, babám többszöri "oda én bemmennék" kéréssel jelezte szándékát, nekem meg csak az járt az eszemben, hogy jaaj, egyszer meg is fogod unni azokat az udvarokat, és jönnél kézzel-lábbal haza... Persze az ember ha elég belátó magával és másikkal szemben, egyrészt megérti, hogy a gyerek miért érdeklődik, de megérti azt is, amikor megunja, és kicsit otthon szeretne lenni. Így van ezzel a munkába járó felnőtt is...
Na de hova irassuk...?
Ilynekor az benfentes anyukák szavára jó hallgatni, lehetőleg azokéra, akik a miénkéhez hasonló elveket vallanak és hasonszőrüen érzékenyen kezelik a gyerkeiket, mint mi, és lehetőleg már bent vany egy vagy több gyerekük is az említett intézményben. Jó fényt vet egy bölcsire, ovira, ha túljelentkezés van náluk, mosolyognak a nénik ott, a gyerek nem akakr kijönni a bemutatónapról, és ha oktatóintézmény is.
Fájdalmas leszakadás...?
A kezdő anyuka megpróbál lelkileg felkészülni a gondozonő kezében sírva-bőgve kapálózó gyerek könnyek nélküli otthagyására. Azt hiszem, ez nem lehetséges... nekem nem ment volna.... De valahogy nincs rá szükség, ugyanis a palántám az első perctől sírás nélkül megy a bölcsibe (jó, a két hónap alatt egyszer bőgött talán 1 percet, de hallgatóztam, bent abbahagyta). Én ezt annak tudom be, hogy eddig, amikor lehetett, amikor kérte, amikor szüksége volt rám, igyekeztem ott lenni, és biztonságot adni neki. Nála ez sajnos az együttalvást is jelenti, de úgy érzem most is, hogy inkább ez, mint a reggeli bömbölés. Néha neki sincs kedve "dolgozni menni", de kifelé mindig boldogan jön, nem menekülve, és ma engem is befelé hívott, hogy maradjak ott vele....
Még valami....
Azért az elszakadás néha nyűgösen megy. Egyszer beteg volt, és a betegségi bömbölések közepette bizony elmondta, hogy fél azért (mert hát egy gyerek se működik máshogy mint egy felnőtt: a lelkénél kezdődik a betegség), hogy ottfelejtem a bölcsiben. Így a gyógyulás érdekében úgy 10x-20x megígértem, hogy mindenképpen érte megyünk, nem hagyjuk ott, amúgy is, a gondozó néniknek is haza kell menni. Ez nagyjából megnyugtatta.
De találtam "külső" segítséget is, ami egész jól bevált: Pulsatilla nevezetű homeos bogyó (9CH-s) 5 db, esetleg 2x5: "azoknak a gyerekeknek, akik félnek az elhagyástól".
